A Gondolataim ereje című bejegyzésben megfogalmaztam egy pár gondolatot, amely arra serkent, hogy rugalmasan és elfogadóan viszonyuljunk önmagunkhoz és az életünkhöz.
A velünk szemben legszigorúbb és ítélkezőbb személy, akivel mi életünk során találkozni fogunk az saját magunk. Attól függetlenül, hogy kitől tanultunk meg ítélkező szigorúsággal viszonyulni önmagunkhoz, jó viszonyt kialakítani magunkkal a jelenhez kötődő feladat.
Talán már túlzottan is sok bejegyzést láttunk interneten az önszeretetről és arról, hogy hogyan viseljük gondját önmagunknak. Túl sok, azért, mert félő, hogy egy idő után sokaknak elcsépeltnek fog tűnni. Ez az önszeretet-őrület természetesen nem alaptalanul indult el. Nem túlzok, ha azt mondom, hogy minden nap az életünk minden területére kihat az énképünk és viszonyulásunk önmagunkhoz.
Van egy áltlános ellenkezés az önszeretet ellen, mivel gyakran azonosítva van olyan társadalmilag negatívnak tekintett jellemvonásokkal, mint például az egoizmus, beképzeltség, önteltség, fösvénység stb. Ez vitataható, már csak abból a tényből kifolyólag is, hogy nem csak a nárcisztikus személyiségek egoisták, hanem a szorongásra és depresszióra hajlamos (elkerülő, dependens és kényszeres) személyiségek is, de a megnyilvánulásuk társadalmilag elfogadottabb. Egy nárcisztikus személyiség épp annyira nem szereti önmagát, mint egy jelenleg depressziós személy.
Vissza térve tehát, milyen az egészséges önszeretet és mit jelent barátságban lenni önmagunkkal? Valahol azt is jelenti, hogy asszertívek vagyunk : érezzük és tudjuk, hogy lényegében egyenlőek vagyunk a többiekkel, mint emberek, ismerjük az alap emberi jogainkat és kiállunk önmagunkért.
Hogyan tudunk rájönni arra, hogy szükségünk van változtatni az önmagunkkal való kapcsolatunkon? Legegyszerűbb, ha a másokkal való kapcsolatainkat vizsgáljuk meg. A kapcsolati problémák jelzik a leghatékonyabban azt, hogy önmagunkkal nem vagyunk jóban. Hogyan?
Minden, amit másokról gondolok, tulajdonképpen a saját gondolataim kivetítése a másik személyre. Egyszerűen fogalmazva: “mindenki magából indul ki”.
Ahhoz, hogy ezt az önismereti folyamatot valaki elkezdje, szükség van egy jó adag egészséges önkritikára (nem önmagunk ostorozására, hibáztatásra) és önelfogadásra való hajlandóságra.
Ennek megfelelően tehát: amikor bizonyíték híján arra gondolok, hogy valaki be akar csapni, akkor ez arra mutat rá, hogy én mit csinálnék az ő helyében és esetleg arra, hogy bizalmatlan vagyok és nem arra, hogy a szóban forgó személy valójában be akar csapni.
Hogy kötődik ez az önszeretethez? Bizalmatlan és ítélkező másokkal szemben akkor leszek, hogyha valami nagyon zavar önmagamban.
Példa: Nem szeretem a hangos embereket! – rólam azt mondja, hogy nem tudom kezelni a helyzeteket, amelyekben úgy érzem elnyomnak és nem gondolom elégnek önmagamat ahhoz, hogy változtatni tudjak és kiálljak magamért.
Ha azon veszem észre magam, hogy konfliktusos a környezetemmel való kapcsolatom, ez legyen egy felkérés arra, hogy önmagammal párbeszédet nyissak. Hogy tudnék másképp viszonyulni magamhoz? Merre induljak, hogy az önmagammal való kapcsolatom hasonlítson egy jó barátsághoz (amelyben tisztelem és elvárások nélkül elfogadom a barátomat és számíthatok rá kellemes és kellemetlen helyzetekben egyaránt) és egy jó szülő – gyerek kapcsolathoz is (amelyben a szülő hisz bennem, szeret, de teret ad, hogy megnyilvánuljak, bíztat, vigaszt nyújt és biztos pontot jelent számomra)?
Wellmann Szőcs Orsolya 
Hozzászólás