Egy kis szünet után visszatértem az íráshoz és ígéretemhez hűen folytatom a “Ferde Tükör” című sorozatot. Ebben a sorozatban egy-egy destruktív negatív érzelemmel fogunk foglalkozni. A konstruktív érzelmekről a “Szörnyszelidítés”, avagy az örökké tartó boldogság receptje című bejegyzésemben írtam egy összefoglalót.
Amint a sorozat első bejegyzésében említettem, egy kérdés mindig el fog hangzani: mit mond ez az érzelem rólam?
Amint már említettem korábbi bejegyzéseimben (Egy gyökeresen új szemléletmód Kognitív viselkedésterápia) amikor érzelmi problémákkal szembesülünk ez mindig introspekcióra való felhívás kell legyen. Ezek az érzelmek leggyakrabban azt jelzik, hogy önmagunkba kell tekintsünk és válaszokat keressünk arra, hogy MINKET miért érint ÍGY az adott helyzet?
A szégyent legjobban a bűntudattal és megbánással való összehosonlítás során tudjuk meghatározni. A Psychology Today meghatározása szerint a megbánás egy fájdalmas, de ugyanakkor építő jellegű érzelem. Azt jelzi, hogy felismertük a tévedésünket és a jövőre nézve tanulunk belőle. A velejáró fiziológiai reakciók, mint például az elpirulás a környezetünk számára azt az üzenetet küldik, hogy elismerjük a tévedést. A bűntudattal társuló szégyenérzet azonban meggátol minket abban, hogy egészésegesen feldolgozzuk és elfogadjuk a tévedéseinket valamint abban is, hogy tanuljunk belőlük. A szégyenérzet abban az esetben is jelentkezik, ha a tévedésünkről nem tud senki más és ördögi körben tart minket, ha bűntudattal társul. A bűntudat meggátol abban, hogy a történéseket önmagukban értelmezzük és kiterjeszti a szégyen érzetet az egész személyünkre (elítél, mint személy: rossz/ értéktelen/ bűnös ember vagyok).
A szégyen tehát a megbánással ellentétben egy másoktól teljes mértékben elszigetelt, bűntudat által fenntartott érzelem. Nyilvános tévedés egészségtelen feldolgozása is kelthet bennünk szégyenérzetet, a bűntudat valamint önvád közvetítésével. Mi vezet arra, hogy szégyelljük magunkat egy olyan helyzetben, amelyben a tévedésünkről senki más nem szerzett tudomást?
A választ tehát önmagunkban kell keressük felülvizsgálva az önmagunkkal való kapcsolatunkat. Milyen elvárás-rendszert építettem ki önmagammal szemben, amelynek most nem tudtam megfelelni? Hol van ennek az elvárás-rendszernek a gyökere? Kitől/honnan tanultam el anélkül, hogy felülvizsgáltam és személyre szabdtam volna? A rugalmatlan elvárás-rendszerek ítélkező-bíráló szerepbe kényszerítenek és ez alapján ítéljük meg, hogy mi vagy a társaink jó- vagy rossz emberek. Ez a mesékben is látványosan kirajzolódó fekete-fehér/végletekben való gondolkodás (kognitív torzítások egyike) összeegyztethetetlen az emberi természettel.
“Az író valahogy nem is az erényeivel igazán író, hanem inkább azzal, ami hibás, selejtes, tökéletlen benne -, ez a hiba igazán ő.” – Márai Sándor
A fenti idézet is arra mutat rá, hogy a rugalmatlan elvárásoknak való megfelelés kizárja az egyediséget és azt, hogy szabadon önmagunk lehessünk. Ha gyakran gyötör a szégyen, vizsgáljuk felül és tudatosítsuk az elvárásainkat önmagunkkal szemben.
A szégyen egy jel számunkra, amely arra figyelmeztet, hogy végletekben gondolkodunk, elvárjuk, hogy hibátlanok legyünk és mindig igazunk legyen. Azért, hogy megfeleljünk, azért, … hogy szeressenek és elfogadjanak minket. Egy tökéletesnek tűnő személy pedig nem emberi és nehéz emberi társként szeretni. Hoppá… még egy ördögi kör…
Röviden: elismerni, hogy most nem volt igazam, hogy most tévedtem, hogy most tanulnom kell, tehát most hibáztam azt jelzi hogy most figyelmetlen /szétszórt/ meggondolatlan/ stb. voltam… ez teljesen rendben van és kizárólag erre a helyzetre terjed ki. Ettől eltekintve én általában jó indulatú/törekvő/együttműködő stb. is vagyok és az összes tulajdonságomat el tudom fogadni anélkül, hogy azt “jó”-nak vagy “rossz”-nak bélyegezném.
Mire tanít ez a helyzet, amiben felismertem, hogy tévedtem?
Wellmann Szőcs Orsolya 
Hozzászólás